2025. augusztus 1., péntek

La Cacita

 Javier azt írta, hogy a találkozó a La Cacita nevű étterem előtt van. Ez okozott némi gondot, mert Punta de Hidalgóban nincs ilyen nevű hely, de második próbálkozásra a Google Maps rájött, hogy valószínűleg a "La Casita" szó félreírása történt. Ami történetesen van a faluban, sőt nagy örömmel láttam, hogy nyitva is lesz már reggeltől, így van esélyem egy kávéra még a strandtakarítás előtt.

Tejinából futva mentem le Punta de Hidalgóba, és 20 perccel a megbeszélt találkozó előtt értem az étteremhez. Annak főbejárata ugyan zárva volt, sőt éppen takarították a teraszt, a mellette levő kisebb büfében azonban jó sokan üldögéltek, szemben a hidalgó (az utolsó guanchó király fia) szobrával.


Odabent volt ugyan egy szabad asztal, de reméltem, hamarabb szolgálnak ki, ha a bárpulthoz ülök. Hatalmas volt a fejetlenség, hiszen vélhetően ez volt az egyetlen nyitva levő vendéglátóhely a faluban így szombat reggel, ahol a spanyolok szokásos fánkjukat és forró csokijukat elfogyaszthatták. A pult mögött a háttérben két pultos is nyüzsgött, ám egyedül a szemüveges főnökasszony jött olykor előre és megkérdezte:

- Akar valaki fizetni?

Egy ponton próbáltam jelezni neki, hogy én előbb rendelni szeretnék, de rögtön hátrasietett. Szemlátomást a gyermekkorom kifőzdéiből ismert fizetőpincér intézménye működött itt is, azzal a sportszerű nehezítéssel, hogy a másik két pincér teljesen elveszett a rendelések között. Mellettem egy fickó egy elviteles dobozzal üldögélt rezignáltan. A fizetőpincér odalépett hozzá:

- Te már fizettél, nem? Hiányzik valami?
- Igen, egy eszpresszóra várok.
Ekkor a fizetőpincér hátrament és utasította egyik alkalmazottját.

Végre nagy nehezen leadtam a rendelést egy elviteles rántottás szendvicsre és egy tejeskávéra, amit meggondolatlanul helyben fogyasztásra kértem abban a hiú reményben, hogy az elkészítése és az elfogyasztása nem kerül többe tíz percnél. Ám láthatóan senki se érezte sürgetőnek a kávémat, bár azt örönmel konstatáltam, hogy valaki kihoz a raktárból egy csomag bagettet. Pár perccel később az egyik bagettet a pincér fickó kettévágta, rászeletelt valami kerek pirosat, amiről reméltem, hogy nem kolbász (szerencsére paradicsom volt), és feltette melegíteni a grillre. 9 óra 52-kor kihozták a kávémat, ami persze tűzforró volt, esélyem se volt 10 perc alatt meginni. Miután a szendvicsem is megérkezett (szintén tűzforrón, de úgyis elvitelre kértem), igyekeztem felkelteni a fizetőpincér figyelmét, de sikertelenül. Egyik oldalamon egy fiatal pár, a másikon két kamaszfiú várakozott. Az előbbiekhez végül odament a pincér.
- Szerintem itt a lehetőséged! - kiabálta oda nekem az egyik kamaszfiú, de akkora zaj volt, hogy csak a harmadik  ismétlésre értettem meg. Magamtól is rájöttem persze, hogy most kéne a bankkártyámmal integetni, a főnökasszony észre is vette, de ignorálta, és visszament hátra. Ekkor egy másik pincért sikerült megfognom és mutogatnom neki, hogy fizetni szeretnék, de ő közölte, hogy ezt csak a főnökasszonynál lehet. Pedig közben 10 óra lett, nem akartam, hogy a társaim azt higgyék, elkéstem. Ezért a pulton hagytam a szendvicsemet és a futódzsekimet (nehogy valaki azt higgye, leléptem), és kiszaladtam a szobor előtt üldögélőkhöz.
- Bocsi, az van, hogy még nem sikerült fizetnem.
- Semmi baj, nem sietünk - nyugtatott meg Javier. Ez láthatóan igaz volt a kávézó személyzetére is, mert beletelt még jónéhány percbe, míg ki tudtam fizetni a rendelésemet.

Vannak, akik csodálkoznak, hogyan tudnak a déli parton magyar hajléktalanok rendszert csinálni abból, hogy esznek egy étteremben, és utána fizetés nélkül lelépnek. Ezek után annyira nem lepődöm meg rajta.

2025. július 25., péntek

Nehéz terepviszonyok

 - Látni, kik jöttek délről - vigyorgott Bea. Északon ugyanis már véget ért a hőhullám, sőt enyhén szemerkélt az eső, a déliek viszont nem tudtak erről, így igen nyáriasan érkeztek. Flori, aki jellemzően fehér túranadrágban szokott jönni (ez általában a túra végére már kevésbé fehér), ezúttal vadiúj túraszoknyájával bővítette rossz öltözködési döntéseinek sorát. Egy másik lánynál ujjatlan felsőjén kívül semmi más felsőruházat nem volt. Szerencse, hogy Miguelék ismét lakóautóval érkeztek, amiben volt néhány tartalék pulóverük, így kölcsön tudtak adni a kevésbé felkészült túratársaknak. Karyn más szempontból lőtte be rosszul az időjárást.

- Szerinted szükség van napszemüvegre? - kérdeztem.
- Nincs, de ez dioptriás. Azt gondoltam, sütni fog a nap, és csak ezt a szemüvegemet hoztam, enélkül viszont nem látok.

Ha az időjárás nem lett volna elég, egy ponton elhagytuk az addig követett széles, kényelmes utat egy keskenyebb kedvéért, amelyet sűrűn benőttek a páfrányok.
A dzsumbuj két oldalán, a civilizációtól meglepő távolságra, megművelt területek sorakoztak.
- Milyen jó kis krumpliföld! - állapította meg Karyn.
- A másik oldalon is van - mondtam. Amikor azonban visszanéztünk, azt láttuk, hogy a veteményes szélén, a széles úton Dolores guggol, és lelkesen öntözi a termést - saját vizével. Ezek után a meredek ereszkedőn Karyn felváltva mondogatta azt, hogy "Jézusom!" és azt, hogy "Jaj, de kell pisilnem!" - Dolores példájából okulva ez utóbbira nem vállalkozott.

A meredek, szűk ösvény szerencsére csak pár kilométeres volt, ám a végére is tartogatott nehezítést. Egy lépcsőszerű meredek szakaszon lehetett leérkezni a faluba, és bár jobboldalt egy kőfal szegélyezte, az elöl menők megtapasztalták, hogy ez csalóka támogatás.
- Ne kapaszkodjatok a falba, mert nem stabil! - kiáltott hátra Antonio. Jesús, aki a lépcsőnél segített a többieknek lejutni, szintén hátrakiabálta ugyanezt, a hátrébb állók pedig továbbadták. Ám akárcsak a Chinese whispers nevű játéknál, itt is fennállt a félreértés, illetve félrehallás veszélye. Vagy ezért, vagy szívatásból szólt oda David Manuelnek:
- Manu, hallod, azt mondják, a falba kell kapaszkodnunk!



2025. július 18., péntek

A Szűz vízre száll

 Az előző bejegyzésemben a kármel-hegyi és a candelariai Mária-szobor viselt dolgait taglaltam, de más Madonnáknak sem unalmas az élete. Puerto de la Cruz Madonnájának minden júliusban egy keddi napon megmutatják az egész várost, és mivel kikötővárosról van szó, egy kis hajón a tengeren is körbeviszik, hogy onnan is megtekintsen mindent.

Már délelőtt elmentem a templomba, ahol az esti programra előkészítve várt Mária:


és segítője (akiben nem vagyok biztos, kit ábrázol):


Ekkor még nem voltam biztos benne, bevállalom-e a délutáni tömeget, ugyanis láttam képeket, amely szerint a mólónál levő Plaza del Charco ilyenkor teljesen megtelik emberekkel. De Györgyi is írta, hogy jön, így végül rászántam magam.

Tudtam, hogy a Szűz csak fél 7 körül indul el a templomtól, ezért abban reménykedtem, ha 6 körül odaérek, még találok helyet a kikötő körül. A móló külső részén még valóban egész jó volt a helyzet: csak a fal peremén ültek végig, de szerencsére ezek közül is felállt két fiatal, így leülhettem a helyükre. Megírtam Györgyinek, hogy a mólón vagyok, de mint kiderült, ő közben elment a strandra, és csak most tervezett indulni. Így addig is, amíg történik valami, elővettem a könyvemet.

Lassan gyűltek az emberek, de Györgyi nem érkezett meg. Ekkor tudatosult bennem, hogy két móló is van; ráírtam, és persze ő a másikra ment ki, és ott ült fel egy falra. Viszont aggódtam, hogy a nagy tömegben nem lesz könnyű átjutni oda. Ráadásul a túloldalról láttam, hogy ott sokkal nagyobb a tömeg, ráadásul Györgyi messenger-üzenetei alapján a hangulat is kevésbé volt kellemes ("Jézus. Itt úvölt a reggeaton" "már napszúrást kapok. Jó meleg lett itt is", "Ezt a lármát..." "Lent meg folyik a sör... Micsoda àhitat..."). Az én oldalamon nem volt különösebb zaj, némi latin zene szűrődött át a hajókról, a gyerekek meg az öböl vizében pancsoltak. Láthatóan a fürdés is része volt a programnak: a melletten nyugágyakban pihenő két idősebb hölgy egy ponton fogta magát, és minden ceremónia nélkül beugrott a vízbe. Mivel közelebb voltam a nyílt tengerhez, némi szél is fújt, és ez meg a kalapom elviselhetővé tette a meleget. Egyszóval úgy döntöttem, nem megyek át Györgyi oldalára.

A kivetítőn (Györgyi: "Hol a kivetítő?" Én: "Szerintem mögöttetek") úgy láttam, hogy a Szűz igen lassan halad a kikötő felé. Engem leginkább az aggasztott, hogy a kikötő vize az úszkálók mellett is tele volt kisebb-nagyobb csónakokkal és hajókkal, , és nem sok helyet hagytak maguk mellett. "Nem tudom, hogy fog elszlalomozni a szűz" - írtam Györgyinek, mire ő is aggódni kezdett: "Jaj, nehogy vízbe essen! Ay diós!"

Végül a körmenet megérkezett a partra. Elég lassan jutottak le a vízhez, mert át kellett verekedniük magukat a tömegen. Aztán egy kisebb hajóban előreküldték a szentet révkalauznak, és miután ő kitapasztalta az útvonalat, követte maga a Szűz egy nagyobb hajóban, a közönség ujjongása közepette:


Miután a Szűz kihajózott az öbölből, a következő kihívás az volt, hogy az ember visszajusson a mólóról a városba. Ismét nekem volt könnyebb dolgom, hiszen a mi mólónkon kevesebben voltunk (cserébe nem láttuk olyan közelről a Szüzet). Györgyi bejelentette, hogy szeretné követni a Szűz útját a város nyugati oldalán levő Playa Jardín strandig, de neki az is időbe telt, hogy lejusson a falról. Én viszont már nagyon vágytam egy fagyira, és mivel meglepetve tapasztaltam, hogy a Plaza de Charco fagyizójában, ahol a legfinomabb vegán fagyikat árulják, alig van sor, úgy döntöttem, beállok oda és utána fagyival együtt a belső utcákon közelítem meg a Playa Jardínt. Közben a téren elsétált mellettem a körmenetet kísérő zenekar, akik magánszorgalomból azért még zenéltek egy kicsit.


Miután megvettem a fagyit és elindultam, utolértem a zenekart, sőt be is keveredtem közéjük és a strand mellett majdnem felszállítottak a buszukra (számomra ekkor derült ki, hogy ők másik városból, bérelt busszal jöttek). Viszont gyanús volt, hogy a kikötői tömeghez képest itt alig láttam embert. Hamarosan kiderült, miért: talán az erős hullámzás miatt a Szűz úgy döntött, hogy nem megy el a város széléig, hanem visszafordul. Az erődítmény széléről láttam csak: néhány kis magányos fénypont a mostanra már szürke tengeren.





2025. július 14., hétfő

A szüzek találkozója

 

A sztori: októberben elhozzák Tenerifére a Kármel-hegyi szűz szobrát, először Candelariába, ahol a Candelariai Fekete Szűz található (ld. a képen), majd zarándokok serege kíséri Santa Cruzba, a candelariai szűzről elnevezett kórházba. Az ezzel kapcsolatos beszélgetésünk így zajlott le:

- A kármel-hegyi szűz októberben el fog jönni ...
- Mármint hozzánk? Szép hogy előre szólt.
- Nem, hanem ...
- És megírta, hogy csak az a probléma, hogy allergiás a macskaszőrre, ugye?
- Nem, mert igazából Candeláriába fog menni.
- Meglátogatja a candeláriai fekete szüzet?
- Igen. Megisznak együtt egy teát. Fekete teát.
- "Drágám, kérsz egy kis fekete teát? Jaj, bocsáss meg, ezt nem szabadott volna..."
- Miért kér bocsánatot?
- Hát mert nem PC azt mondani, hogy "fekete".
- Teára se? Ne már! És akkor, ha mondjuk Ruloffal teázok, úgy kínáljam meg, hogy "kérsz egy kis afroamerikai teát"? Már amennyiben ő afroamerikainak számít, mert azt inkább az Egyesült Államokban élőkre szokták mondani. Bár végül is a karibi térség is Amerika. Na mindegy, lényeg, hogy a szűz utána elmegy Santa Cruzba a kórházba.
- Rosszul lesz a teától?
- Lehet. És Beának az az ötlete, hogy kísérjük el.
- Miért?
- Hát tudod, hogy támogassuk, ha rosszul lenne vagy valami.

2025. július 11., péntek

Kalandok a déli öblökben


 

A Charco Archile egy szűk, fjordszerű öböl, aminek ezért tükörsima a vize még akkor is, ha az óceán hevesen hullámzik. Ennek ellenére nem örültem, amikor megláttam Jesúst az egyik partmenti sziklán, amint éppen fejest akar ugrani bele.

- Ne ugorj bele olyan vízbe, amit nem ismersz! - figyelmeztettem.
- De van alja! - védekezett Jesús.
- Minden tengernek van alja. Ez ilyen közös tulajdonságuk.
- Ha nem lenne, valahol Ausztráliában kötnénk ki - fűzte tovább a gondolatomat Lucas, bár földrajzilag némileg pontatlanul.
- Így igaz. A kérdés csak az, milyen az alja és mennyire van mélyen.
- De én látom az alját, és homokos.

Erre már nem volt ellenérvem, és Jesús elegánsan fejest ugrott az öbölbe, amit Lucas meg is örökített a vízálló minikamerájával.

Nem volt meglepő, hogy a környékbeliek is ismerik az öblöt, és sorra gyűltek mellénk mások is. Ezért, és mert a következő öböl az apály közeledtével már kevésbé élvezhető, Carlos kiadta az ukázt, hogy 12-kor továbbindulunk. 12 előtt pár perccel páran indultunk volna fel, de Delia, aki a lépcső tetején állt, megállított minket.

- Csoportkép! Csinálok egy csoportképet rólatok!
- És a többi húsz emberről, aki itt van a strandon? - kérdeztem halkan, de azért közelebb húzódtunk egymáshoz Rosával és Jesússzal. Végül természetesen nem fért bele mindenki a csoportképbe, de Delia ezzel is megelégedett, és elindultunk. Rosa körülnézett a parton.
- Itt van még egy hátizsák.
- Jaj, az az enyém! - döbbent rá Delia. - Annyira fotózgattam, hogy majdnem ittfelejtettem.

A Montaña Amarilla strandja korántsem olyan szélvédett, mint a Charco. Ezért többségünk csak a part menti sziklamedencékbe merészkedett be (a képen jobbra), amiket jacuzzinak használva hűtöttük le magunkat. Ha valaki úszni is szeretett volna, annak a faoszlopokból tákolt kerítés végén volt érdemes próbálkoznia, ugyanis az utolsó oszlophoz egy kötél volt kötve, amit elkapva a strandoló ki tudott mászni a vízből anélkül, hogy elsodorná a hullám. Ezt használta ki egy középkorú, monokinis szőke hölgy, akinek amúgy saját kis kalyibája volt a kerítésen túl, így vélhetően azt a partszakaszt a sajátjának tekintette (bár kétlem, hogy legálisan). Ő el sem távolodott a parttól, csak a kötelet fogva lebegett a vízben. Hamarosan kiderült, miért maradt ilyen közel a parthoz, ott ugyanis feltűnt egy nála jóval fiatalabb és rendkívül kigyúrt srác, akin az én túratársaim közül is sokaknak megakadt a szeme. A nő és a srác hosszasan beszélgettek úgy, hogy előbbi végig a vízben volt, utóbbi pedig a parton.
- Ez olyan romantikus! - jegyeztem meg. - Most jön az, hogy a nő beleesik a tengerbe, a srác meg utána ugrik és megmenti...
Carlos a szemét forgatta.
- Gondolod, hogy ez a pasi megmentené ezt a nőt? Ott hagyná megfulladni!

2025. június 29., vasárnap

Büszke városok Tenerifén

 Pride hónap alkalmából számos városban szerveznek eseményeket. Puerto de la Cruzban ugyan az elmúlt években a meleg élet a buli-jellegű programokra korlátozódott, ám idén visszatért a városba egy lelkes aktivista, és ismét szervezkedni kezdett LMBT+ jogok mentén. Ennek köszönhető volt az az esemény is, amikor a Városháza előtt ünnepélyesen felvonták a szivárványzászlót és felolvasták az LMBT+ közösség követeléseit. A polgármester láthatóan kicsit feszengett az eseménytől, először mindannyiunkkal kezet fogott (velünk, nézőkkel is, amin jól meglepődtem), majd odaállt az aktivisták mellé és elkezdte felolvasni a neki kijelölt részt. Az "LMBTQIA+" kifejezéssel láthatóan megszenvedett, minden alkalommal csak több részletben tudta kimondani, amin jót derültünk, de hát, mint Judith megállapította, jobboldali szegény (Néppárt), nekik ez nehezebb...


Másnap a pride-on Santa Cruzban kiderült, hogy más büszke városok is vannak a szigeten. Elsőként természetesen maga Santa Cruz, amelynek képviselői szivárványos tornazsákot osztogattak, benne rendkívül praktikusan szivárványkeretes napszemüveg és szivárványos legyező, mindegyiken "Büszkeség, Santa Cruz 2025" felirat. 

Ám a legláthatóbb mégis az alig 25 ezer fő lakosú Tacoronte volt, amelynek képviselői nemcsak egyenpólót gyártottak a pride alkalmából, hanem ők hozták a menetre a legnagyobb szivárványzászlót.

Az egyenpóló megkönnyítette a tacorontei ismerősök keresését, így viszonylag hamar megtaláltam Grahamet, és mivel más ismerősöket nem láttam, felajánlotta, hogy csatlakozzak az ő csapatukhoz. Igaz, nem voltam egyenpólóban, de ez őket láthatóan nem zavarta. A feministák elé soroltunk be, akik jó szokásuk szerint végigskandálták a két órás felvonulást. A klasszikusok mellett ("Todos somos transfeministas!" stb.) kreatív megoldásaik is voltak. A menetet az ablakból néző kívülállóknak azt üzenték, hogy "Detrás de las ventanas/también hay lesbianas" (az ablakok mögött is vannak leszbikusok), egy kisebb csapatuk pedig azt a véleményt fejtette ki, hogy a candelariai szűz (egy csodatévő Mária-szobor) szintén nem-bináris, bár nem tudok róla, hogy magát a Szüzet erről megkérdezték volna.  A különösen rendőrellenes kontingens pedig a "Policia nacional/necesita sexo anal" rigmust skandálta, amit nem kívánok itt lefordítani (egy kivételével minden eleme nemzetközi szó, rakjátok össze). 

A tacorontei csapat szivárványzászlója hatalmas sikert aratott. Időnként hullámoztatni kezdték, egy ilyen alkalommal egy lelkes fotós srác oda-vissza átszaladt alatta (erről sajnos nincs videóm, csak a hullámról):



Nem volt persze hiány vállalkozókban, akik fogni akarták a zászlót; volt, amikor alig fértek el egymás mellett. Egy ponton az egyik felvonuló figyelmeztette a zászló sarkát fogó fiatal lányt:

- Vigyázz, a tornazsákod zsinórja lelóg a földre!
- Jaj, köszi, hogy szóltál - hálálkodott a lány, és megigazította.
- Még jó, nehogy elbotoljál benne, aztán elszakítsd a zászlót!


2025. június 24., kedd

Kecskefürdetés reload

 https://macskamedve.blogspot.com/2024/06/kecskefurdetes.html

Tavaly ezzel a bejegyzéssel emlékeztem meg a hagyományos szentivánnapi kecskefürdetésről. Idén is hasonlóan zajlott az esemény, néhány apróbb kivétellel. Jelentősen jobb volt az idő, így a pásztorok fürdőruhát viseltek és teljesen bevitték a kecskéket a vízbe; mindegyiket megmerítették, ráfröcsköltek egy kis vizet, majd hagyták, hogy kiússzon a partra.


Noha a víz nem volt hideg (ezt tanúsíthatom), a kecskék idén sem lelkesedtek a programért; ezek ugye félvad állatok, akiket nem szoktak fogdosni, plusz elsőre gondolom azt hitték, hogy vízbe akarják fojtani őket, és hangosan mekegve tiltakoztak az eljárás ellen. Viszont voltak köztük, akik fürdés után már egész érdekesnek találták az óceánt, és lementek egészen a vízhez, hogy az már a lábaikat csapdosta. Nyalogattak is valamit a köveken - nem tudom, hogy a sót (annyira nem tűntek vénnek) vagy a víz által kisodort algadarabkákat.


A rendszer az volt, hogy a (partról nézve) jobb oldalon várakoztak a fürdetésre a kecskék, aki pedig elkészült, az átsorolt a bal oldalra. (Pusztán a "melyik állat száraz" megközelítés nem volt praktikus, mert ez egy több órás program és a nyári melegben gyorsan megszáradnak.) A kecskéknek persze ezt senki nem mondta, így volt pár példány, aki partra úszás után elveszetten tévelygett, amíg pásztorai kiabálással jó útra nem terelték.


Idén meglepetésemre egy csapat birkát is megfigyeltem a parton. Lehet, hogy biztonsági tartaléknak hozták őket arra az esetre, ha a kecskéket semmiképp se sikerülne beimádkozni a vízbe.


A legaranyosabb azonban az a kisfiú volt, aki fehér kutyájával ment be a vízbe, és ugyanúgy végigcsinálta vele a körbeúsztatás-lefröcskölés rítusát. Elvégre az egész rituálé lényege az állatok szimbolikus megtisztítása és megáldása, ezt pedig a kutyák is megérdemlik.